Tigris az állatkertben

A napokban sikerült beszélgetni egy dél-koreai sráccal, akivel végre egy-két kérdésben mélyebbre jutottunk a szokásosnál. A legfőbb kérdés a koreai gondolkodásmód volt, vagyis az, hogy miért képtelen megvédeni magát a nyugat felől érkező hatásokkal szemben. Erre alapozva most megpróbálom rögzíteni az általa elmondottakat, belehelyezve abba a gondolati kontextusba, amit mi alakítottunk ki az itteni dolgokról.

Az alapkoncepció az, hogy Koreában a gazdasági növekedés az afla és az omega. Gyakorlatilag ez itt mindennek a mércéje, és erre lehet joggal olyan büszke minden helyi, akivel szóba jön ez. Ez a növekedés azt jelenti, hogy 1960-ban az ország gazdasági mutatók alapján egy közepesen fejlett afrikai országgal volt összevethető, amit negyven évig átlagosan nyolc! százalékos gazdasági növekedés követett. Így lett egy tényleg szegény országból Ázsia második leggazdagabb országává. Ennek a teljesítménynek sok oka van, részben ezt is szeretném minél jobban megérteni ittlétem alatt, azonban vizsgáljuk meg egy kicsit a gazdasági rendszert magába foglaló társadalmi rendszert is.

Az itt élő emberek a magyarokhoz hasonlóan általában elnyomott nemzet voltak, ugyanis három szuperhatalom vette őket körül. Nyugatról Kína, Északról Oroszország, Keletről pedig Japán. Ennek köszönhetően történelmük nagy részében meg voltak hódítva valaki által (részben ezért nincsenek egyáltalán régi épületek), Japán azt hiszem négyszer foglalta el az országot (utoljára a második világháborúban) és Kína is járt itt néhányszor. Nem tudom pontosan, hogy mennyit voltak elfoglalva illetve szabadok, de a koreai srác szerint a társadalomba nagyon mély nyomot hagyott az, hogy mindig a szolgálói voltak valakiknek. Ennél a pontnál kapcsolódunk vissza az eredeti gondolatmenethez, ugyanis 1945 után egy jó nagy adag amerikai segítséggel függetlenné váltak, azonban az életszínvonal még töredéke volt a fejlett világénak. A nyugati befolyás alatt gyorsan változtak a dolgok és hamar ráléptek arra az útra, amire mi 1989-ben. Azonban természetesen a nyugati hulladék kultúra bejutása gyorsabb volt a növekedésnél, ezért általánossá vált, hogy a koreai család nyugati mintát szeretett volna követni, amit azonban a jövedelme nem engedett meg. Így vált általánossá, hogy a szolganép új elnyomót talált magának, ám ezt saját maga választotta.

Plakátokról ismerős fiúk..

Természetesen ahogy a gazdasági különbségek csökkenni kezdtek, egyre inkább megengedhették maguknak azt az életformát, amilyet a nagyra tartott idegenek élnek, ám ehhez képest a róluk alkotott kép nem sokat változott. Így jutottunk mára abba a groteszk szituációba, hogy bár a nyugati világ felénél jobban élnek a helyiek, kulturális téren még nem tudták újradefiniálni önmagukat. Nagyon érdekes volt hallani mikor a koreai srác azt mondta, hogy az egyetemen mindenféle megkérdőjelezés nélkül tanítják nekik az amerikai menedzsment kultúrát, vagy művészeti órán Leonardot vagy Michelangelót a saját kultúrájuk gyökereiként definiálják. Ezért találkozunk rengeteg megállóban plasztikai műtéteket népszerűsítő reklámokkal, ezért raknak be a srácok a sportcipőikbe valamit, hogy magasabbak legyenek, ezért fehérít a legtöbb női kozmetikum. A srác elmondása szerint ezért kellett gátlásokat leküzdenie, amikor Franciaországban töltött egy szemesztert, és elsőnek szerzett fehér barátokat.

..és ismerős lányok

Mindez azért nagyon érdekes számunkra, mert nekünk is ezek a megérzéseink voltak, és egy itt élő ember teljes pontossággal írta le azokat a benyomásokat, amik kialakultak bennünk. Tehát ez az ország odaért valahová - ahol mi például még nem vagyunk, de nagyon szeretnénk - miközben nagyon fontos kérdéseket pedig egyáltalán nem tett fel magának.

Hogy ez akár mennyire értelmetlen is lehet, Évi élményeit mesélem el. Megfigyelte, hogy a legtöbb lány nagyon drága táskát hord, amit Magyarországon nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak, inkább megveszik a hamis verziójukat. Ám meglepetésére amikor beszélgetett erről a munkahelyén, azt a választ kapta, hogy itt jellemző hogy a fiatal diáklányok egy nyarat! végigdolgoznak fél-, vagy diákmunkában azért, hogy három hónap után megvehessenek egy eredeti, több százezer forintot érő európai táskát. Egyszerűen társadalmi elvárás, hogy legyen legalább egy ilyen táskád. Tehát lehet, hogy a kelet-európai keserűség mondatja velem, de a helyzet ebben az esetben az, hogy tökéletes robot módjára dolgoznak hónapokig azért a pénzért, amit utána odaadnak egy milánói vagy francia divatdiktátornak. Aztán, hogy ki van valójában válságban azon még érdemes gondolkozni.