Andrisékat elnézve Koreában azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lehet nekik más a külföldön töltött félév mint nekem, aki dolgozik kint. Nyilván az ő cserebaráti kapcsolataikat már én is és ők is egész rendszerben látják, ellentétben velük én még csak egy hetet töltöttem kint, összesen két estényi élményem van az Erasmus létről, ám mégis bátorkodnék szólni pár szót.
Az első mondatomra reagálva megállapíthatom, hogy teljesen más diákként kint lenni, mint dolgozni. Persze sok hasonlóság van a kettő között, be kell illeszkedned egy teljesen új társaságba, meg kell ismerned új embereket, és újfajta szituációkban kell helytállnod és bizonyítanod. Számomra azért is más ez a félév, mivel ide egyedül jöttem ki, nem pedig a barátaimmal, nincs körülöttem semmiféle védőburok, vagy kuckó, amibe visszahúzódhatok, vagy vigaszt lelhetek, ha épp nem érzem jól magam, csak én vagyok és a világ, amit meg kell ismernem. A világban emberek, akik egyszer majd talán a barátaim lehetnek, tájak, hangulatok, érzések, egyszóval minden. Én és a minden. Csak semmi támogatás, semmi back up.
Itt mindenki egyedül van, a legutóbbi csoporttalálkozó alatt is az volt az érzésem, hogy senki nem akar hazamenni, és lesi a következő alkalmat arra, hogy ismét találkozzunk, mert többen jobb, mint otthon egyedül és mert mindenki kedves. Egy ilyen speciális helyzetből kell egy közösséget építenünk mindannyiónknak, hiszen ha belegondolok rajtunk kívül a többiek mind egyedül jöttek ide, én a ritkaságok egyike vagyok azzal, hogy pár embert már korábbról ismerek a Corvinusról. Adva van tehát egy maréknyi (kb. 100) cserediák, akik tapasztalni jöttek, világot látni, vagy csak jól érezni magukat; és ezt a társaságot jó esetben négy hónap eltelte után nem csak a közös ivászatok emléke fogja összekötni, hanem az az életre szóló különleges élmény, amit együtt Párizsban éltek át. Én legalábbis ezt várom ettől a szemesztertől, és remélem, hogy sok olyan barátom lesz, akikkel Zsuzsihoz, Jorgéhez és Yukikohoz hasonlóan évek múltán is tartani fogom a kapcsolatot és szívesen fogok beülni meginni egy kávét a világ bármely pontján.
És ami ezeket a gondolatokat kiváltotta bennem az a keddi és szerdai összeröffenés volt. Az első találkozót mi szerveztük, moziba hívtuk el a már Párizsba érkezett sulitársakat. A filmkínálat elég szűk volt, hiszen angolul beszélő francia feliratos filmek közül tudtunk csak választani. Le sem merem írni mit néztünk meg, maradjunk annyiban, hogy ürügynek és társaság-összerázónak éppen csak megfelelt, de többre nem hivatott. Vágyakozva néztem az előzetesben levetített francia filmeket, bár egy kukkot sem értettem belőlük, a képi világuk nyilvánvalóan sugallta a minőséget. Franciául ennek ellenére sem szándékozom megtanulni, majd ami ragad rám ragad, de komolyan sosem fogok leülni és magolni.
A következő estét is az előző esti társasággal szerveztük, kerestünk egy ír pubot (azért ír, mert ott olcsóbb volt az "üdítő" mint máshol) és beültünk beszélgetni. A következő nemzetek képviseltették magukat: német, osztrák, ausztrál, svéd, holland, spanyol és természetesen ketten magyarok. A társaság fele a bulis folytatás mellett döntött, amihez nekem nem volt kedvem, lesz még elegendő kötelező buli a félév során, így amíg lehet hanyagolom az effajta megmozdulásokon való részvételt. Élvezem még kicsit a turistás szabadságot a suli előtt, amíg lehet. Holnap úgyis megyünk naplementés-Eiffel-tornyos piknikre remélhetőleg már nagyobb társasággal, így nem maradok le semmiről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése