Lassan félidőnél

Nemsokára szobát cserélünk Petóékkal, ami azt jelzi, hogy közeleg a félidő. Ez egy kis számvetésre is alkalmat ad, ugyanis már van mire visszatekinteni és a maradék időnk is egyre körvonalazottabban látható.

Az utóbbi időben néha éreztem egy kis honvágyat, de ezt nem lehet egy szóval kifejezni, mert vegyesek az érzések különböző dolgokkal kapcsolatban. A legfontosabb, ami kimondottan hiányzik az a kaja.

Azt mondják ahhoz, hogy az ember tartósan élni tudjon valahol három feltételre van szükség: a nyelvi akadálymentességre, az ételek elfogadhatóságára, és a megfelelő lakás, otthon megtalálására. Ebből a szempontból én csak az ételeket érzem nagyon deficitesnek, és ez nem a koreai konyha hibája, mert az szerintem nagyon jó, hanem az európai gyomromé, ami nem tud rizst minden mennyisében befogadni. Ezalatt nem arra a rizsre kell gondolni, amit otthon eszünk, mert azt most is szeretem, hanem arra, hogy itt a péksütin keresztül, a pizzatésztán át mindent képesek rizsből csinálni, amitől viszont már liftezik a gyomrom. Magyar embernek búza való, az viszont itt nincs. Se igazi sajt, se igazi felvágott. Ráadásul óriási mennyiségben lelhető fel olyan gyorskajaféleség, amiről tudom, hogy az otthoni idősebb generáció meg sem tudná enni, mert természetes alapanyagok nem találhatóak benne. Én még szeretem a csípőset, de a lányok nem, amivel a helyi étel-spektrum 60-70 százalékát ki is lőtték. Eszembe jut mindig Ottliktól az, mikor meséli hogyan ették gyerekkorukban a nagy szelet vajas kenyereket, és valahol itt értem meg, hogy miért nélkülözhetetlen ez minden magyar számára. Azt is tudom, hogy ehhez képest még a kukoricára váltás is feloldás lesz, és a mexikói konyha ételeit, mint valami nyugat által gyártott gasztronómiai produktumot fogom boldogan behabzsolni.

Hiányzik a vezetés, és az igazán európai dolgok. Gondolkozok rajta, hogy milyen jó lenne egy napra bérelni egy BMW-t, csak azért hogy bezárhassam magam egy ízig-vérig német munkások által összerakott masszív szerkezetbe, és megvédjen egy kis ideig az ázsiai káosztól. Hiányzik a kávé, aminek a frissen leforrt tömény illatát nem éreztem hónapok óta, helyette vagy por nemtudommivel, vagy kávézóban kiszolgált amerikai stílusú kávékkal kárpótolom magam.

És mi az, ami nem hiányzik? Nem hiányzik az, hogy újra belesüppedjek abba a rendszerbe, ahol az igazán fontos dolgokról nem zajlanak viták, helyette a jól bejáratott régi szisztémák szerint rángatjuk egymást bele vissza a szarba. Mindig rossz érzéssel tölt el, amikor beszélgetünk jobb sorsú országok lakóival és olyan számukra természetes dolgokról beszélnek, amiről tudjuk, hogy nálunk ,,máshogy mennek". Már hallottam otthon is ezt a véleményt, és elég közhelyesnek tűnt, de én is ezt érzem, ha ezekre a dolgokra gondolok: bizonyos országokban (beleértve Koreát is) vannak társadalmilag elfogadott konszenzusok, és a politika csak a közös ügyek maradék részén acsarkodik. Tehát nem kérdőjelezzük meg minden alkalommal a mást gondolók legitimitását, hanem bizonyos kérdésekről semmilyen szinten nem vitatkozik a társadalom, míg bizonyos kérdésekben ugyanaz van, mint otthon. Az óriási baj az, hogy nálunk nincsenek olyan kérdések, amiről ne vitatkoznánk. 

Ez eddig nagyon fennkölt észosztás volt, de a lehangoló az, hogy innen kintről viszont elég élesen látni, hogy ameddig mi a pocsolyában lubickolunk, más országok úgy hagynak le minket, mint a szél. És tényleg semmi különbség nincs közöttünk, mint az, hogy néhány konszenzusos cél miatt ezeknek az országoknak marad kapacitásuk, energiájuk a fejlődésre. Nem kérdezik meg, hogy ti miért vesztegettetek el évtizedeket, mert nem is értik a problémát. És bár nem gondolkodok másképp, mint mielőtt eljöttem, azt gondolom, hogy racionális! alapon egy tehetséges fiatalnak nem sok minden indokolja meg az otthonmaradást. Nem látom mit kínál Orbán Viktor egy ilyennek, mert amit kínál, azon pont ezek a fiatalok látnak át.

Ám a szokásos sírás-rívás közepette az is érezhető, hogy kulturális értelemben pedig oda-vissza verjük például Dél-Koreát. Tehát az a szellemi produktum (ha a Samsung innovációit nem tekintjük annak), amit Magyarország létrehozott eddigi történelme során, annyival körözi le ezét az országét, hogy én nem is látom hogyan lehetne ezt behozni. Ha holnap megszűnik a világ és megkérdezik melyik nemzet mit tett le az asztalra, még mindig nem tudnának a koreaiak egy ligában focizni sem velünk, sem egész Kelet-Európával. 

Egyébként Közép-Kelet Európát Enivel ketten képviseljük az egyetemen, amire nagyon büszke vagyok.

Ezen a vonalon haladva szerintem a cserediákok száma jól fejezi ki az országok nyitottságát és fejlődési potenciálját. A számokat tekintve: német és francia kontingens magasan a legnagyobb, szerintem ketten annyi diákot küldtek, mint a többi ország összesen. Nyugat-Európa ,,faszább gerezd"-jéről még sokan vannak. Holland, svájci, északiak, angolok. Osztrákok felülreprezentálva. Érdekes, ha látsz egy svédet, vagy egy norvégot, biztos, hogy húsz nyelven beszél, nagyon intelligens, látszik rajta a kényelmes jómód, érdeklődő, tájékozott. Ha elbámészkodik az ember rajtuk, mindig kisebbségi komplexusa támad, mert emlékszik történelemóráról valami Übermensch-es dologra, és tudja, hogy abból a megközelítésből nem ő jönne ki győztesen.

És az országok másik csoportja: Dél-Európából egy-egy, én alig ismerek valakit, Kelet-Európából szinte senki, Dél-Amerikából senki, Afrikából senki. Szerintem valami párhuzamot már érzünk a dologban. Érdekesség, hogy az USA mellett még mexikói diákból van sok, úgy látszik ott ez fontos dolog, mert az ő jelenlétük szignifikánsan érezhető szerintem. De számoltak be arról is, hogy Oroszországban a szentpétervári egyetemen Putyinék megpróbálták betiltani a cserediákoskodást, majd két év lázadozás után most szigorú bürokratikus kontroll mellett, ki-ki tudnak jönni. Végre mi is eldönthetnénk, hogy hová szeretnénk tartozni, ahhoz viszont nem lesz elég a régi rendszerek logikája.