Mit tanított nekem Szöul az elmúlt néhány napban?

Túl vagyunk az elején. Tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb, de azt, hogy akár az itt maradásunk is kockára kerül, azt talán még akkor sem teljesen fogtuk fel, mikor már fel kellett volna. A probléma ott kezdődött, hogy az első ingatlanirodában ahová betértünk azt mondták, hogy egy évnél rövidebb időre nem nagyon lehet lakást bérelni. Majd ott folytatódott, hogy a következő tizenöt helyen is ugyanezt mondták Szöul különböző városrészeiben, valamint az egyetemen is. Ezek után a következőket vetettük be: minden energiánkat, kisebb igényeket, tűrőképességet, tárgyalási technikákat, több pénzt, valamint különleges személetmódot, ami nem engedélyezi a csüggedtséget a cél elérése előtt. Közülük a különleges szemléletmód volt az, ami nem engedte a tudatunknak, hogy foglalkozzon olyan kérdéssel, hogy mi lesz, ha a mi pénzünkből ezt most nem tudjuk megoldani napokon belül.

Szopó ide vagy oda találtunk lakást. Igaz bútorozatlan, de annál szebb és tágasabb. Ráadásul az is tök jó érzés, hogy nem az egyetem által, a saját környékén biztosított (amúgy számunkra nem elérhető) lyukakban, hanem a város egyik legérdekesebb városrészében lakunk. Itt elvileg sok külföldi van, tehát ha sétálok tíz percig valószínűleg látok fehér embert. És ott a kreatív feladat, otthonossá kell tenni úgy, hogy bírjuk pénzügyileg és a főbérlő se dobjon ki minket azért, mert valami amszterdami beköltözhető hippilaknak néztük a lakását.

A lakás (és bútor) keresés közben újabb városrészeket ismertünk meg, és rengeteg helyre mentünk el valamilyen célból. Voltunk az új városrészen, aminek van egy főutca félesége, ami akár New York egyik sugárútja is lehetne. Számomra viszont ennél is érdekesebb, hogy akármeddig metrózunk, akármelyik vonalon, tizenöt megállón belül bárhol szállunk ki, olyan mintha a belváros közepén lennénk. Szóval érdekes a városszerkezet, ha nem lenne egy térképem aminek rábökhetnék a közepére, most se tudnám, hogy mi Szöul központja.

Különös dolog az is, mikor nem helyiekkel találkozunk a városban. A cserediákok kétségbeesve mutatkoznak be neked, ha meglátják, hogy nem vagy helyi, de ugyanez igaz a valamiért itt élő külföldiekre is. Amikor a szemükbe nézel, azt látod, mintha az emberek valami titkos szövetségének egy ismeretlen tagját találták volna meg az idegenek valamelyik bolygóján. Az egyik a metrón szólít meg minket. Valami oregoni újságíró és az amerikai katonák itteni életéről irkálhat lelkesítő cikkeket az otthoni kilátástalanoknak. A másik Moszkvából jött dolgozni, és a hipermarket kasszájánál kérdezi a származásunkat. Mikor pár perc csevegés után elköszön, mintha még várná, hogy ne szakadjon el a kötél, és ne zuhanjon vissza az idegen bolygó sötétségébe.

Hihetetlen gyorsan változnak az impulzusok is, annyi síkon lehet belemerülni az itteni létbe, hogy napok alatt változik az, amit a legfontosabb tanulságnak érzel az itteni létedben. Három napja még az foglalkoztatott, hogyan lehet boldogulni úgy, hogy gyakorlatilag nyelvi eszközöket nem vehetsz igénybe (ahol laktunk senki nem beszélt angolul a ’yes, no’ szintjén sem), az utóbbi két napban pedig a nemzetközi diákseregben való szédelgés váltott ki eddig nem ismert gondolatokat. Éppen ezért, a címben szereplő kérdésre a válaszom csak annyi, hogy egyelőre fogalmam sincs, csak a változást érzem.